Kiöntötte a kezét vörös foltokkal és viszketéssel

Ő az utóbbi mellett döntött.

De nem kis habozás és lelkitusa után. Nehéz volt elszakadnia édesanyja szoknyája mellől. Sárszegen nőtt fel, könyvek és orvosságosüvegek között. Esténként, minekelőtte lefeküdt, mindig meg kellett győződnie, hogy anyja, apja, öccse és húga az ágyában van-e, a szokott helyén, csak azután bírt aludni, az ingaóra ketyegésénél. Ha pedig egyikük-másikuk kirándulásra ment a tanyára és történetesen nem hált otthon, akkor inkább átvirrasztotta az éjszakát, úgy várta a fordulatot, mely majd megint mindent a régi, boldog egyensúlyba billent.

Mindaz ellen, amitől félt, a család volt számára a menedék. Ez vette körül, mint valami fülledt, homályos, ragadósan-szemetes galambdúc. Másrészt vágyakozott is innen, kifelé. Még nem jutott ki ebből az alföldi fészekből, ahol nincs se folyó, se hegy, az utcák, az emberek egyformák, s a napok, az évek bizony kevés változást hoznak. Fullasztó, poros délutánok voltak itt és hosszú, sötét esték.

A könyvesboltok kirakataiba irkákat tettek ki és naptárakat. Szelleme már ébredezett, ízlése fejlődött, de a színházban rossz darabokat játszottak, s ő jobb híján ezeket nézte meg a kakasülő diákhelyén. Szeretett volna világot látni. Mindenekelőtt a tengert szerette volna látni. Erről képzelődött már az elemi iskolában, amikor először pillantotta meg a kiöntötte a kezét vörös foltokkal és viszketéssel azt a sima, végtelen kékséget.

Vörös foltok a mellkason

Így - hősi elhatározással - föltette, hogyha törik-szakad, Olaszországba utazik, egyedül. Egy fakó, izgatott júliusi napon indult.

Hajnali három órakor már talpon volt az egész ház. Lehozták a padlásról csámpás, ütött-kopott utazókosarát, s a zárát próbálták kijavítani, sikertelenül. Mosolyogva, elszoruló szívvel vett búcsút. Nem hitte, hogy még visszakerül ide. A pesti személyvonathoz mindenki kikísérte. Zsebkendőjüket lengették utána. Édesanyja arcát elfordította és sírt. Ötórai zötyögés után "szerencsésen" meg is érkezett Pestre.

Erről azonnal értesítette szüleit egy levelezőlapon. A pályaudvar közelében valami harmadrangú szállóban váltott szobát. Csak egy napot töltött itten. Ezt arra használta föl, hogy megismerje Pestet.

Boldogan, fölvillanyozva vágott neki a városnak, ennek a modern Babylonnak, ahogy szüleinek írta egy másik levelezőlapon. Önérzete növekedett, mert egyedül járt-kelt.

KÁRPÁTHY ZOLTÁN

A Nemzeti Múzeumban megnézte a régiségtárat, a lépcsőerkélyt, ahonnan Petőfi szavalt, és a kitömött állatokat. Később az Andrássy úton eltévedt. Egy rendőr szívesen útba igazította. Kezében Budapest székesfőváros térképé-vel megtalálta a Dunát és a Gellérthegyet. A Duna nagy volt, a Gellérthegy magas volt. Mind a kettő gyönyörű volt. Pest általában gyönyörű volt. Leginkább a pesti ember érdekelte.

Mindenki, aki az utcán ment, a kávéházban, villamosban ült, a boltokban vásárolt, "pesti ember" volt. Ő csak azt vette észre, hogy merőben különböznek a sárszegiektől, és modorukban, viselkedésükben annyira hasonlítanak egymáshoz, mint egy család tagjai.

Ennélfogva előtte egy kúriai bíró, egy lócsiszár, egy mágnásasszony és egy pesztra csak a pesti ember volt. Ezt a megállapítást - magasabb szempontból - nem is lehet kifogásolni. A "pesti ember" sietett, és nem törődött vele. Rögtön megérkezésekor tapasztalta ezt. A bérszolga, aki poggyászát fölcipelte a szálloda harmadik emeletére, szintén a pesti emberekhez tartozott.

Nem szólt az hozzá egy árva szót sem, akárhogy várta, hanem kedvetlenül letette kosarát egy bakra, mormogott valamit, s máris tovább állt.

Ez a modor fájt neki, de roppant bámulattal töltötte el. Előkelőnek tartotta a pesti tartózkodást és fölényt. Meg is írta szüleinek - egy harmadik levelezőlapon - hogy az itteni emberek nem durvák, sőt bizonyos tekintetben finomabbak, figyelmesebbek, mint a sárszegiek.

Néha azonban hidegeknek látszottak, sőt szívteleneknek. Senki se kérdezte például azt, amit otthon a főispántól kezdve mindenki föltétlenül megkérdezett volna tőle, még az is, aki csak látásból ismeri: - "no, Kornél barátom, ugye gyönyörű Pest?

Itten megszűnt az a széles, kedélyes világ, az a cukros babaélet, az a főzőcskejáték, melyet a vidéken megszokott. Egészen más kezdődött itten. Több annál és kevesebb. Fölzaklatva ezektől az újságoktól, minden helyzetben megaláztatva és újra-újra vérig sértve lézengett ide-oda, s mint akit megnyúznak és nyers húsához pikkelysömör hogyan kezeli a tárgyak, fájóan fölszaggatva a gyógyuló hegeket, minden benyomásra betegesen fogékony lett, minden érzéke kiélesedett és megfinomult, s egy szó, mely megütötte fülét, egy gyár cefreszaga, egy ismeretlen alakú pohár - egy "pesti pohár" - a szállodája nyomorúságos udvari szobájában, jelképpé, feledhetetlen emlékévé vált, s mikor végre a napi lótás-futásból bódultan ágyba bújt - a "pesti ágy"-ba, a "pesti párnák" közé - fölbugyogott szívében a honvágy a régi dolgok, a régi emberek után, és kétségbeesetten vágyakozott haza.

Nem is jött álom a szemére. Felkönyökölt párnájára a sötét szobában, és töprengett. Másnap délután szállt a fiumei gyorsra. Nyomban kapott helyet.

Kevesen utaztak. Abban a másodosztályú fülkében, ahova először nyitott be, csak ketten voltak: egy úriasszony meg a leánya. Köszönt nekik. Az asszony néma főbólintással fogadta ezt, jóindulatúan, de kimérten, mintegy tudomására hozva, hogy a barátságos semlegesség álláspontjára helyezkedik.

Ő belenyomorította a hálóba kosarát, s az ablak melletti ülésre telepedett. Szemben vele ült az asszony, az asszony mellett a leány, vele rézsút szemközt.

1. Most ez a nagy, idegen, Virágtalan város.
2. Воспоминания об октопауках не сопровождались неприятными ощущениями лишь тогда, когда я находился внутри сети.
3. Мы обнаружили, что октопауки - мирные и высоконравственные существа.
4. KARINTHY FRIGYES: JELBESZÉD

Esti legyezgette magát. Afrikai hőség uralkodott. Az átfűlt kocsik, új kutatás a pikkelysömör kezelésében egész nap pácolódtak a tűző verőfényben, most adták ki mérgüket, füstölögtek a portól, s az ülések huzatai valami állati bőrbűzt izzadtak. A párnák fekete foltjai részegen táncoltak szeme előtt ebben a sárga, panoptikumszerű világításban.

Alig vette szemügyre útitársait. Ő sem óhajtott ismerkedni. Okulva a keserű leckékből, játszotta a közönyöst. Már jobban tudott alakoskodni, mint azok, akik egész életükben ezt művelik. Kinyitotta könyvét, Edmondo de Amicis Cuoré-jét. Mulattatta, hogy hézagos olasz nyelvismerete ellenére is tökéletesen értette, majdnem folyékonyan olvasta, a testvéri latin alapján.

I. EGY NEMZETI ÜNNEP.

A vonat kifutott a pályaház üvegkalitkájából. Ekkor az asszony keresztet vetett. Ez meglepte őt. Náluk nem volt szokás. De meg is hatotta. Milyen szép, milyen nőies ez az alázat. Nem halálos veszedelem, csak körülbelül annyi, mint egy tüszős mandulalob, melyből - esetleg - általános vérmérgezés, szívbénulás is fejlődhet. Ez az út különben se csekélység.

Láttatok-e már új gazdát, ki az őseitől elhanyagolt örököt átvéve, erős akarattal, kedvvel, szorgalommal hozzáfog ismét elpusztult ősi telke helyreállításához? Mint örül aztán, ha szorgalma, buzgó fáradsága nyomain meglátszanak az Isten áldó kezei, milyen örömmel mutogatja felépült kunyhóját, üres pinczécskéjét, melyhez a bortermő vesszőt még most is ültetgeti; hogy dicsekszik kertje első virágával, fája első gyümölcsével; milyen boldog, ha akad valakire, a ki meghallgatja ártatlan büszkeségét s megdicséri csirájában a vetést.

Tizenkét óráig tart, egyfolytában. A délután egy darabja, aztán az egész éjszaka, holnap reggel nyolcig. Mire megérkeznek, ismét süt a nap, mint most. Ki tudja, mi nem történik azalatt? Örült ennek a bizonytalanságnak. Annak is örült, hogy nem szállt be hozzájuk új utas, s így valószínűleg kényelmesen ezzel az kiöntötte a kezét vörös foltokkal és viszketéssel meg a leányával utazik mindvégig, akik ha nem is barátságosak, de nem ellenségesek.

Végigzörögtek a váltóparkokon. Már Pesten túl haladtak, szántóföldek között. A zsíros hőség enyhült, meghígult. Egy kis szél is fújdogált. Úgy érezte, hogy fölszabadul, hogy ő is sok mindent maga mögött hagyott, hogy sok minden nem köti már, ami annak előtte, s az a fiatalember, aki ott ül, az olasz könyvvel kezében, voltaképp ő is meg nem is ő, mindenki lehet, akit akar, mert a folytonos helyváltozással a helyzetek végtelen lehetőségébe jutott, holmi lelki álarcosbálba.

Az asszony igazgatta hamvasszőke haját, hátul a kontyával motozott, a teknősbéka hajtűivel. Nyugodt arca volt és egyszerű, tiszta homloka. Esti most fedezte fel először, hogy a vonatfülke micsoda jótékonyan elmés hely. Itt az idegen emberek élete mintegy keresztmetszetben - egyszerre és tömörítve - jelenik meg előttünk, akár egy regényben, melyet találomra felütünk valahol a középen.

A legtöbb emberben a vörös foltok megjelenése a szervezetben allergiával társul. De az ilyen formációk okai súlyos betegségek mögött rejlenek. Ezért kell pontosan meghatározni, mert vörös foltok voltak a testen. Vörös foltok a testen és a nyakon Ha vörös foltok jelentek meg az egész testen, viszketnek és nyakba kerülnek, akkor lehet, hogy több oka lehet a megjelenésüknek.

Kíváncsiságunk, melyet egyébként álszemérmesen rejtegetünk, kielégülhet a kényszerűség folytán, hogy össze vagyunk velük zárva egy mozgó szobába, beléjük kandikálhatunk, találgathatjuk, hogy mi lehetett ennek a regénynek a kezdete, és mi lesz majd a vége? Ő már az önképzőkörben nem megvetendő irodalmi munkásságot fejtett ki mint költő és regényíró. Itt is ezt a mesterséget gyakorolta.

Akármilyen gyámoltalan volt is különben, szándékát finoman-ravaszul palástolva teljesen átadhatta magát a teremtő kotnyelességnek, s tekintete a Kiöntötte a kezét vörös foltokkal és viszketéssel gyermeteg mondatai mellől egyre gyakrabban siklott az asszonyra. Harmincnyolc-negyvenéves lehetett, annyi, mint az ő édesanyja.

Egy félszigetről jött, túl a vízen, hol a félsziget másik része eltűnik a láthatár mögött, ott, hol görbül a föld, s a másik félteke az éjbe borul már. Nagyapám ifjú korában bányász volt - egy napon másik és külön tárnára bukkant, amit maga ásott tovább. Érceket talált, a föld mélyében szétverte őket, különös módon izzasztott és pácolt mindent, és egy különös és új fémet hozott ki a földből.

Mindjárt az első pillanatban rendkívül rokonszenvesnek találta. Borostyánzöld szeme volt. De az asszony nem nézett sem Estire, sem a leányára. Maga elé nézett, fáradtan, szomorúan, talán kissé közönyösen is. Magába nézett. Nem engedte, hogy más is belenézzen. Lankatag szelídséget árasztott és meghittséget is, mint egy galamb. Nem volt kövér, egyáltalán nem volt kövér, de telt volt, mint egy galamb. Kezén minden ékszerül egy arany karikagyűrűt viselt. Ez a kéz - a fehér anyakéz - többnyire az ölében pihent, az anyaöl kedves, rejtélyes puhaságában.

Két disznóbőr bőröndöt hozott magával, kávébarna vászonhuzattal, teleragasztva a külföldi szállodák kolibricifra céduláival. Fogantyújukról bőrkeretes névjegy lógott, himbálódzva, amint a vonat haladt.

Mellette az ülésen takaros kézitáska hevert, szamárbőrből. Az asszony minden mozdulatában mérték, ízlés nyilatkozott meg. Különben alig mozgott. Egy csöppet furcsa is volt ez a nagy nyugalom. Tűnődött, és semmit se tett. Esti néha azt hitte, hogy majd egyszer - amikor tüsszent, vagy az orrát fújja - hirtelen kiábrándul belőle. De csalatkozott. Később minden ilyen apró-cseprő meglepetés csak indokolta gyors rokonszenvét.

Még a nő tétlensége se vált unalmassá. Mindaz, amit tett, vagy amit nem tett, jó volt, szép volt, kellemes volt, és úgy volt jó, úgy volt szép, úgy volt kellemes, ahogy ő tette, vagy nem tette. Olyan mélységes szeretet ébredt benne iránta, mintha az anyját látta volna. Jólesett ránéznie, jólesett tudnia, hogy ez az asszony a világon van, és ilyen közel van őhozzá.

Közben úgy elröppent az idő, hogy észre se vette. Természetesen ezeket a megfigyeléseket lassan, apródonként gyűjtötte, minden percben valamit, mert nem tolakodhatott, csak rövid ideig szemlélhette, mintegy véletlenül, aztán visszaszállt az elorzott, becses virágporral, s ezt földolgozta képzelete zümmögő méhkasában, mézzé.

Egyszer, mikor épp leshelyére vonult vissza, a Cuore fedezéke mögé, és szemöldökét morcolva, igen fontoskodva olvasott, feltűnt neki, hogy a leány valamit sugdos az anyjának.

Ezt a sugdosást - ha ugyan annak lehet nevezni - ezt a suttogást-buttogást már attól fogva hallotta, hogy beszállt ide. De nemigen törődött vele. Egy idő múltán meg is szokta, mint a légy dongását, nyári délután egy szobában.