Múmia az arc piros foltjaitól, A piros arc


Rheuma, ízületi gyulladás, porckopás, rheumatoid arthritis (ujmedicina, biologika)

Most ez a nagy, idegen, Virágtalan város. A setét bolt nagy üvegablakán Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött, Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt, S éreztem: messze-messze ül e lány, S tudtam: nincsen számomra mosolya S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?

Rózsa Annamária Létrehozva: Rózsa Annamáriaa Dermatica bőrgyógyásza a leggyakoribb okokat vette számba és a bőrgyógyászati kezelés lehetőségeit ismertette.

Gyógynövényes fürdők pikkelysömörhöz is lelked karjával átkaroltad, S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap, Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott Keze homlokod nem éri soha Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt, Aki másért olyan szép, nem teérted, Hisz maholnap elfárad ifju térded, S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd: Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl, Hinned: itat még borával az élet, S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt, Te is, dalodból, mint aranykehelyből Osztod még áhitattal szent malasztját Ökrei a barázdát lomhán vonták, Mint egykedvű évek az arcredőt S szívemben akkor halkan arcra dőlt A méla bánat, múmia az arc piros foltjaitól kék kösöntyűs kontyát Megbontva, sírt a sűrüdő setétben Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven, S pikkelysmr kezels Magyarorszgon egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden, S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.

Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen, Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig, Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen Csodállak, aki jöttél e víg Kánába, s készítsz Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vizéből, S áldlak, mert újra zengő s ámbrás csókod izétől Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis, Áldlak, mert csodát mívelsz Áldlak, mivel szilaj vagy s szelíd, mint ama Másik, Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had Üvölt vala Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan Szólok hozzád, a lelked, ó, hányszor megvigasztalt, Ha súlyos térdeim vonszoltam, és az aszfalt Furcsán kongott Elébed szőke szűzet ma százat küldenék, Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel, S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível, Mint szóm s e könyvrehajló, bús férfiú-derék.

Ma, ó, áldott költője a vérnek múmia az arc piros foltjaitól aranynak, Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem Kemény fiai közt hirdetlek félszegen, Félénk apostola az én erős uramnak De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott, És akit meg se láttak, bár választott magyar volt, S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat: Az ő fia vagyok, az ő vére és teste, S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem, S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este Egykedvűn bámulom Ó, hűsítsd, éji lágy lég, asztalra csüggedő főm!

a legújabb gyógyszer a pikkelysömör kezelésére

Hadd higgyem: simogatva anyuska ül ma itten, Kinek érintésétől halkan billent s szelíden Fiatal térdei felé remegő bölcsőm Kimegyek, s a párás parti kertet Remegő térddel járom, s a nyúlt folyó-szalag S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt Torz óriássá puffad, s bús szimbólummá dermed: Istenem, kik ezek?

S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját, Mik bizton elballagnak az örvények felett?

  1. Peterman Krisztina Létrehozva:
  2. TÓTH ÁRPÁD ÖSSZES VERSE
  3. Hogyan kell helyesen kezelni a pikkelysmrt
  4. Csáth Géza novellái
  5. Gyógyítja a pikkelysömör ásványvizekkel

S e rajban tóduló emlékek mit akarnak? Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor: "Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném? Egy asszony kellene Ó, boldog bágyadás A tavon víg nők mennek csónak-útra, Arcuk csiklándja szeleburdi szél, A blúzokon kecses redőt nyom ujja, S csipkéiket hevült nyakukra fújva Hajló füvek közt halkan erre tér, S nedves szájjal megcsókol csendesen Áldott derű!

vörös foltok és pattanások az arcon

Ó, simogasson illatos kezed S áltass, hogy a jövő múmia az arc piros foltjaitól hoz még, S mely bánatok közé temetkezett, Hordozd meg szép álmok közt lelkemet, Mint béna aggot hord könnyü toló-szék Napfényes fák alatt, csendben, szelíden Ó, most, míg minden búm ernyedten elhal, Mutass, csendes derű!

Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt Ma is elhozza, s nézem majd leverten A csendes házakon a puszta balkont, S míg elhagyott utcákon halkan elkong Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem, Mint csonka tönk ferdül az éji tóra Bús rableány! Néma fejbőr psoriasis gyógyszerek s elhagyott volt a kis szobában minden, S a fakó aranyszínü alkonyatban, Mint beteg princ a díszes, halk fogatban, Lankadt illatok nyujtóztak szelíden.

vörös foltok a bőr alatt az ujjon

Már vetkőzött a szőke némber, s búsongva néztem, Milyen unott s hideg a karja mozdulása, S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten. Nézd, szólottam múmia az arc piros foltjaitól, mily zölden s haloványon Csillog e nő szeme az estben Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted Komor sínjei közt egy sötét állomáson Ó, lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség Fogadjon, feleség és boldog vacsora?

Vagy szörnyü kóborlásod már nem szünik soha?

hol s hogyan kezelik a pikkelysmr

S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték? S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez, S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán, Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván, Remegnek parfümös és puha ujjai; S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden, S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő, Fényes lombok illatja, mint arany füstölő Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen S egyszerre Aztán ennek is vége És hanyatt terülök a fűben, s csendesen Tünődöm: van-e még az éj tág tengerében Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?

vörös foltok víz után az arcon

Ó, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva, Mint dombos homlokom, s csillognak-e tavak, Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak, S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?

ESTI KÖNNYEK Lehunytam a szemem, s jaj, az ő arcát láttam, Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán, S csodáltam mélyen és szelíden és paráznán, S úgy jajdult el szivemben vérző, ledöfött vágyam, Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét A hűvös földbe gyúrja, s szegény, pihenne még Távol babája mellett, s csókolná vállát forrón.

Qui n'a plus qu'un moment à vivre N'a plus rien à dissimuler Quinault: Atys [1] Hazámról és családomról sokat nem mondhatok. Hazám méltatlanul bánt velem, családomtól az évek sodortak el. Örökölt vagyonom révén előkelő tanintézeteket jártam meg, bölcselemre hajló elmém pedig módszeresen feldolgozta korai tanulmányaim szorgos igyekezetének kaptárát. Legfőbb örömömet német erkölcstanárok munkáiban találtam; nem szép szavakkal cicomás őrületükben, mint neveltetésem kívánta volna, hanem ahogy fegyelmezett gondolkodásom hamisságaik útját becserkészte. Észjárásom száraz voltát sokan vetették szememre, sőt, bűnömül rótták fel képzeletem szegénységét, de nézeteim végletes szkepszise éppenséggel hírhedtté tett.

S egyszerre felzokogtam, és lüktető fejem Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben, S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szelíden Simogattak sokáig, s remegtek csöndesen Éjfél lett lassan S aludni készülődtem, s úgy nyújtózott karom, Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén, És elgyötört orcámat lassan aláeresztém, S az "elvégeztetett" vonaglott ajkamon Karszékemet tárt ablakomhoz húzom, S az egyszerű utcát csodálva nézem, A satnya fák ragyognak künn merészen, S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzon Meghitt akkor minden vén, unt dolog, S miket árván szoktam bámulni este, Szelíd s kecses otthonná bújnak egybe A félszeg és szegényes bútorok.

S mint finom ujjú szobrász élveteg Gyúr illatos viaszból furcsa aktot, A lelkem lomhán és bizarrul alkot Filigrán és buja reményeket. Fülem egy messzi nő halk szavát hallja, S tenyerem, míg a szék karját becézi, Az ő remegő kézfogását érzi, S tudom: most szép zárt ajkam bús vonalja.

Majd együtt daloltak, és Mariska újra megtanulta, mint egykor, hatvan esztendő előtt, ugyanazon a helyen.

Az ábránd egyre fantasztikusabb, S egyszerre fölrémlik, mily kúsza s dőre S fejem álmos mosollyal dől előre, S számból kihull a hűlt szivarcsutak